A hit végső próbája. (The Ultimate Test of Faith) December 6, 2004 David Wilkersontól “De Izráel fiai szárazon menének át a tenger közepén… Orrod leheletétől feltorlódtak a vizek. és a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében.” (2 Mózes 14:29, 15:8) Milyen csodálatos tanú vallomása volt ez az Izráelitáknak! Isten megmentette választott népét úgy hogy a Veres Tengert szétválasztotta és a vizeket falként tartotta vissza. Az Izráeliták biztonságban és szárazon haladtak keresztül a tengeren, míg az egyiptomi hadseregre rászakadt a hullám és ott pusztúltak. Nagy örömben törtek ki az Izráeliták az Úr cselekedete miatt. A nép táncolt és énekelt, “Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem …Vitéz harcos az Úr, az Ő neve Jehova …Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, Kicsoda az istenek között olyan mint a te Urad?” (Lásd 2 Mózes 15) Mégis három nap múltán ugyanezek az Izráeliták morgolódtak az Úr ellen, aki megmentette őket. Amikor nem találtak vizet a pusztaságban, zúgolódtak mondván, “Mit fogunk inni?”. Csak 72 óra elmúltával a hatalmas csoda után megkérdőjelezték Isten jelenlétét a táborban. A zsoltár énekes azt írja, “Atyáink nem értették meg Egyiptomban csodáidat, nem emlegették meg kegyelmed nagyságát, hanem dacoskodtak a tengernél a Veres Tengernél.” (Zsolt.106: 7) Lényegében ezt mondja: “El tudsz képzelni ilyen hitetlenséget?” Kérdőre vonták Istent ott ahol megmentette őket, a Veres Tengernél. A történelem legcsodálatosabb csodájának voltak szemtanúi, és Isten dicsőségéről énekeltek. Mégis három nap múltán amikor hitüket az Úr próbára tette; sírni kezdtek mondván, “Hol van Isten? Velünk van, vagy sem?” “Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt meg belőlük. És hittek az Ő beszédeinek és énekelték az Ő dicséretét. Hirtelen elfeledék cselekedeteit;nem várák az Ő tanácsát! Epekedés epeszté őket a pusztában és próbára tevék Istent a sivatagon. És megadá nékik amit kívántak; és ösztövérséget bocsáta lelkökbe,” (106: 11-15) Ennek ellenére Isten mannát adott nekik enni. Csodálatos módon hozott fürjeket, hogy húst egyenek. Annyi eledelük volt, hogy nem tudták mit csináljanak vele. Az Ige mondja, hogy addig ettek míg az orrukon jött ki. Mégis amikor Refidimbe érkeztek, megint nem volt mit inni. Mózestől követelték, “Adjál vizet nekünk”, és megkövezéssel fenyegették őt. Mózes a sziklára ütött és Isten “megnyitotta a kősziklát és a víz zúdula ki, folyóként futott a sivatagon.” (105: 41) Olvasd a következő verset, “Mert megemlékezett az Ő szentséges ígéretéről” (105: 42) Az Úr hűséges volt szavához. Csodálatosan ellátta népét megint. Mégis itt Refidimnél hangoztatták az Izráeliták a gyalázatos vádat: “ Velünk van Isten vagy sem?” A biblia világosan írja, hogy Isten okozta megpróbáltatásukat. Ő engedte meg hogy az Izráeliták éhezzenek és szomjúhozzanak, és ő vezette őket azzal a speciális céllal a szörnyű megpróbáltatásokba, hogy megtanúljanak bízni szavában. Miért? Azért mert az ígéret földje előtt álltak, ahová az Úr akarta bevezetni őket, és hogy elérjék azt, teljes mértékben, abszolút bizalommal kellett hogy higyjenek Isten ígéreteiben. Amikor ezt a részt olvasom a bibliában, azt kérdezem, vajon hányan vannak a keresztény hívők közt olyanok, akiket Isten megszabadított, de aztán hirtelen szigorú megpróbáltatás alá estek? Az igazság az, hogy minden igazi hit megpróbáltatásban születik; nem lehet bennünk hitet képezni másmódon. Amikor a megpróbáltatás közepében Isten szavához fordulunk - Ígéreteiből akár élünk vagy halunk - az eredmény mindenképpen hit lesz. Igenis, a hit csakis így növekszik: megpróbáltatásokon keresztül, amíg az Úrnak egy olyan népe lesz, aki vallja, “Istenünk hűséges”. De ha elvesztjük hitünket a megpróbáltatások miatt - ha csak morgolódni és panaszkodni fogunk körülményeink miatt – akkor tanúvallomásunkat elvesztettük. Elvesztjük a célt amiért Isten elhívott és kiválasztott minket. Később amikor az Izráeliták Kádeshez érkeztek, a Jordán mellett az ígéret földje előttük állt. Isten bátorította őket; “itt az idő, hogy elfoglaljátok a földet.” Ehelyett 12 kémet választottak és Kánaánba küldték őket, hogy kivizsgálják a helyzetet. A nép nem tudta, de közben Isten türelme kezdett elfogyni. Már előre megígérte, hogy mindig előttük fog járni, hogy semmilyen ellenség nem fog megállni előttük, és hogy Ő maga fogja a csatát megharcolni. Megígérte, hogy minden erősséget le fog rombolni, hogy beviszi őket az Ígéret földjére, és minden ellenséget le fognak győzni. Tízszer próbálta ki Isten Izráelt, és minden alkalommal megmentette őket. Mégis minden alkalommal Izráel elbukott hitében, és most a végső próba előtt álltak. Isten tudta, hogy a nép bizalmatlanságban és hitetlenségben volt. A 12 kém közül 10-en csüggedt hírekkel tértek vissza, mely megmérgezte az egész gyülekezetet. Azt mondták, “Elmentünk vala arra a földre amelyre küldtél minket és bizonyára tejjel és mézzel folyó az, és ez annak gyümölcse. Csakhogy erős az a nép amely lakja a földet és a városok erősítve vannak és felette nagyok; sőt még Anák fiait is láttuk ott… Olyanok valánk a magunk szemében, mint sáskák és az ő szemeikben is olyanok valánk… nem mehetünk fel ez ellen a nép ellen, mert erősebb nálunknál.” ( Lásd 5 Mózes 13 fejezetét) Ne felejtsd el, hogy Isten már parancsot adott nekik, hogy menjenek és foglalják el a földet. De mi lett a kémek beszámolójának hatása? “És felemelé szavát az egész gyülekezet és síra a nép azon éjszakán.” (5 Mózes 14: 1) A nép a gonosz kémekre hallgatott az Úrban való bizalom helyett, és egy egész éjszakán át sírtak és aggódtak arra vágyva, hogy inkább meghaljanak. Megint azt hangoztatták, “Miért menjünk tovább? Isten becsapott minket.” Józsué és Káleb a 12 kém közül valók, ez ellen a hír ellen álltak fel. Hittel szóltak, “Az Úr nekünk ígérte ezt a földet, nem szabad félelembe esni és fellázadni a szava ellen. Győzni fogunk! Az ellenségről Isten elvette a védelmet, Az Úr jelenléte velünk van. Menjünk előre!” Mi volt a reakció? “Kövezzük meg őket!“ Ezen a ponton az Úrnak elege lett belőlük: “És monda az Úr Mózesnek: Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nekem, mind ama csodatételem mellett sem, amelyeket cselekedtem közöttük?” (14: 11) Isten ezzel valójában azt kérdezte, “ hány csodát kell látniuk, hogy higyjenek bennem? Mi fogja velük elhitetni , hogy az én szavam igaz?” Tragikus, de ez igaz Isten népére még ma is. Olyan időkben élünk amikor Isten szava mindenki számára megkapható; TV-én, rádión, könyvekben… mindenütt hirdettetik az Evangélium, mégis a hívő keresztények emlékezete elsötétül amikor egy krízisen mennek át, és gyakran földi megoldással próbálkoznak kimászni a megpróbáltatásból, amelyet Isten maga rendelt valamilyen oknál fogva. Izráel hitetlensége Isten örökkévaló célját akadályozta meg. Mózes ezt mondta róluk, “Elzürlött nemzettség ez, fiak, kikben nincs hűség!” (5 Mózes 32: 20) és most az Úr kész volt kitagadni őket az örökségükből, és el akarta pusztítani őket. Ekkor Mózes közbe vetette magát és az Úr kijelentette; „Megkegyelmeztem a te beszéded szerint: de mindazok az emberek akik látták az én dicsőségem és csodáimat melyeket cselekedtem Egyiptomban és a pusztában, és megkísértettek engem immár tízszer és nem engedtek az én szómnak: nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak, senki sem fogja meglátni azt azok közül akik gyaláztak engem.” (4 Mózes 14: 20, 22-23) Isten felfüggesztette Izráellel kapcsolatos örökkévaló tervét 38 évre, és abban a négy évtizedben a gyülekezet két fajta nemzedéket tartalmazott; azokat a húsz év felettieket akiknek nem volt látóképességük, víziójuk, és a fiatalokat akik reménykedtek az Úrban. Micsoda erőteljes képet fest ez számunkra a hitetlenség rettenetes veszélyéről! Képzeljük el a rettenetes véglegességet Isten szavában azzal a nemzedékkel kapcsolatban! Lényegében ezt mondta, “ Nem léptek be oda; nem tudlak többé használni titeket. Megpróbáltalak benneteket újra és újra, de teljesen hitetlennek bizonyultatok minden esetben. Még százszor is megpróbálhatnálak titeket, akkor sem hinnétek nekem. Ez a vég, többé nem foglalkozom veletek. Megbocsátok nektek, de nincs semmilyen jövőtök az én munkámban és céljaimban. Továbbra is éltek míg meg nem haltok, de csak az éveiteket fogjátok vesztegetni.” Én személyesen láttam ilyen elvesztegetett életű embereket, akik valamikor hűséges hívők voltak. Egy misszionárius kedves felesége Afrikában halt meg míg az Urat szolgálta, hátrahagyva férjét és egy csecsemő kislányt. A férj nem bírta ki, és azt mondta, “ Isten ha így kezeled gyermekeidet, akkor nem tudlak szolgálni.” Ott hagyta kislányát barátainál Afrikában, és visszatért otthonába, ahol mint alkoholista halt meg. Hit nélkül egyszerűen lehetetlen Istennek tetszeni. Talán azt mondod, “Mindaz amiről beszélsz az Ó Testamentum idejéről szól. Mi manapság kegyelem alatt vagyunk.” Emlékszel a Zsidókhoz írt levélre: “ Kiknek esküdtem pedig meg, hogy nem mennek be az Ő nyugodalmába, hanemha az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt. Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsidókhoz írt levél 3: 18-19, 4, 12) Ez az Új Testamentumi Egyházat figyelmezteti; “ Vigyázz és értsd meg Izráel példáját! Ha nem, akkor ugyanúgy eleshetsz mint ők. Lesüllyedhetsz a gonosz hitetlenségbe, és életed egy hosszú, folytonos pusztaság lesz.” Gondold végig mi történt a hitetlen nemzedékkel, amelyiket Isten visszafordította a pusztába. Isten világosan kijelentette a bíráknak, Lévitáknak, vezetőknek, hogy ellenük lesz a keze.. Attól az időtöl kezdve csak ösztövérséget és nyomorúságot ismertek. Nem látták Isten dicsőségét többé, ahelyett saját problémájukkal és saját földi kívánságaikkal voltak eltelve. Pontosan ez történik a hitetlenekkel: saját jólétükkel, és körülményeikkel lesznek elfoglalva, távolra szóló látás nélkül, Isten jelenléte nélkül. Nem törődnek szomszédaikkal, vagy az elveszettekkel, Ahelyett saját problémáik, bajaik, betegségeik töltik be életüket. Krízisről krízisre mennek; elszigetelődve saját fájdalmukban és szenvedésükben. Napjaikat zavarodottságban, küzdelemben,irigységben és magányban élik. Mózes harmincnyolc éven át figyelte őket amíg egyenként kihalt az a nemzedék. Amint visszanézett az elvesztegetett évekre, látta, hogy mindaz beteljesült amiről az Úr figyelmeztetett. “Az Úr keze ellenük volt hogy elpusztítsa őket míg mind elmúltak.” (Lásd 5 Mózes 2) Némely keresztény manapság ugyanígy meg van elégedve a puszta létezéssel, míg a halál el nem viszi őket. Semmit nem akarnak kozkáztatni, hogy Istenben való hit által növekedjenek. Visszautasítják az igét, megkeményednek hitükben, és csak élnek míg meg nem halnak. Izráel hitetlensége egy kis szikrából fellángolt, és az egész gyülekezetet magával söpörte. Szeretném megmutatni, hogy miképen vált a szikra egy dühöngő tűzzé. Akkor történt amikor a hitetlen kémek gonosz, félénk, hitetlen beszámolóval jöttek vissza. A nép félt Istent hibáztatni, ezért saját magukat kezdték okolni. “Gyöngék vagyunk, képtelenek vagyunk erre a feladatra. Azok az óriás ellenségek túl hatalmasak számunkra, és szét fognak tépni bennünket.” Egész éjjel sírtak, és amikor a következő napon előjöttek sátoraikból, az általános vélemény az volt, hogy “Feladunk mindent. Eddig jöttünk és nem tovább. Isten nem válaszolt imádságainkra. Valami gonoszság lakozhat bennünk, ez túl nehéz.” Egyszer-kétszer mindannyian bűnösök vagyunk ilyen hitetlenség miatt. Gyakran, amint egy újabb harccal állunk szemben, megengedjük, hogy lelkünk ellensége megijesszen. Egy hirtelen megmagyarázhatatlan magányban teljesen elégtelennek érezzük magunkat. Meg vagyunk győződve arról, hogy az Úr nem hallja imáinkat, és így kiáltunk fel szívünkben; “Isten hol vagy? Imádkozom, böjtölök, tanulmányozom igédet, és jobban kívánok járni veled, miért nem szabadítasz fel ettől a lelki nyomástól?” Ismételten imádkozunk, de igazából nem kívánunk imádkozni. Lelkünk száraz, üres, kimerült az állandó harctól. Ilyen állapotban meggörnyedve, gyengén és kedvünket elvesztve imádkozunk, „Uram, nem hibáztatlak téged, te jóságos és kedves vagy hozzám. Tudom, hogy a baj nálam van. Cserben hagytalak, nem számíthatsz rám.” Ilyenkor Isten csak azt hallja tőlünk, hogy milyen haszontalanok vagyunk az Ő szemében, de ez nem alázatosság, ellenkezőleg, ez az Atya felé egy merő sértés, hiszen ő örökbe fogadott minket egy szövetségi igérettel, hogy szeretni és támogatni fog egész életünkön keresztül. Amikor azt mondjuk neki, hogy milyen rosszak vagyunk - üresek és haszontalanok – akkor megvetjük mindazt amit már elért bennünk. Lényegében azt mondjuk Istennek, “Atyám, minden amit tettél velem és bennem - mindaz a kinyilatkoztatás amit adtál, mindaz az édes együttlét közöttünk, mindaz amit adtál nekem hogy másoknak tanú bizonyságot tudjak tenni - mindaz hiábavalóság volt. Az összes áldásod és csodáid életemre nem volt igazán befolyásos.” Micsoda fájdalom az Úrnak ezt hallani! Mindez pedig azért van így, mert nem érezzük magunkat jól. Megengedjük , hogy az elkedvetlenítés meggyőzzön minket arról, hogy Isten szeretetének bennünk való munkálkodása, mindazok a csodálatos dolgok amiket ő tett az életünk folyamán, semmit ne jelentsenek nekünk. Emlékszem az életemből egy ilyen korszakra. Nem éreztem hogy prédikálásom valamit is jelentett volna, mert úgy éreztem, hogy nem éltem amit prédikáltam. Imádkoztam, “Uram, elmondtam ezer és ezer prédikációt, de saját magam nem tartottam be legtöbbjét. Olyan elégtelennek érzem magam; nem hibáztatlak téged, Uram tudom, hogy én vagyok a probléma.“ De a Szent Szellem világosan válaszolt: “Elég ebből az önsajnálkozásból! Kelj fel! Te egy szeretett, elhívott választottam vagy, és megáldottalak az Igémmel. Menj és prédikáld azt! Nem felejtetted el mindazt amit kihirdettél. Amikor valamire is szükséged lesz, eszedbe fogom juttatni.” Az Úr szeretettel, de szószerint kiűzött az ima szobámból, mert a hitetlenséggel azonnal szembe kell állni. Amikor elgyengülünk hitünkben, fegyelmezni kell magunkat és vissza kell emlékeznünk mindarra amin az Úr átvitt bennünket. Emlékeznünk kell, hogy mi mindent tett; azokra a csodákra amelyeket a nehéz időkben művelt, és akkor örömmel fogjuk elismerni mindazt amit tett értünk. Két dolog történt párhuzamosan amíg Izráel 38 évig a pusztában vándorolt. Amíg napról napra az egyik nemzedék elhalt öröm nélkül és szánalmasan, addig Isten egy új “hit nemzedéket” hozott létre. Az Új nemzedék látta hogy mi történt a szülőkkel, és elhatározta, “Mi nem fogunk úgy élni, mint ők-üresen, szomorkodva, mindig saját magukra gondolva; nincs hitük, és előre látásuk, elvesztették az élet célját.” Mit mondott Mózes erről a nemzedékről? “Az Úr a te Istened megáldott téged a kezed minden munkájában; tudja, hogy e nagy pusztaságon játsz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szűkölködtél semmiben.” (5 Mózes 2: 7) Az ok amiért ezt a hátteret megadtam, hogy az üzenet szívéhez vezesselek. Ma Jézus Krisztus Egyháza a saját Jordánjánál áll. A víz szintje tényleg egyre emelkedik és egyre hevesebben zúg. Értsd meg, hogy minden hívő életében jön egy idő – és az egyház életében is ugyancsak - amikor Isten végső próbára teszi hitünket ugyanazzal a próbával amivel Izráel állt szemben a pusztában a Jordán szélén. Mi ez a próba? Ez a próba az, hogy még akkor is amikor látjuk az összes veszélyt előttünk tornyosúlni - a hatalmas ügyeket amelyekkel szembe kell állni, a szenvedés magas falait, a hatalmasságokat és erősségeket amelyek el akarnak pusztítani bennünket - ezeknek ellenére teljesen Isten ígéreteire bízzuk magunkat. A próba az, hogy egy életre szóló bizodalommal és hittel bízzuk magunkat Istenre. Kötelezettségünk hinni, hogy Isten nagyobb minden problémánknál, és ellenségeinknél. A mi mennyei Atyánk nem olyan hitet keres amely időnként áll egy problémával szemben, hanem olyat, amely Őbenne fog hinni a lehetetlenre is egy életen át. Ez a fajta hit hoz csöndet és nyugalmat lelkünkben, akármilyen körülménnyel állunk szemben. Azért van ilyen nyugodalmunk, mert egyszer-s-mindenkorra elhatároztuk, “Istenem nagyobb és képes minden féle bajból kivezetni engem.” Isten egy vonalat húzott, és minden keresztény hívő az előtt áll. Az Úr türelmes és szeret minket, de nem fogja megengedni, hogy népe hitetlenségben éljen. Nem fogja csupán figyelni, amint Egyháza idegesen tördeli kezeit és sír, “Isten velünk van vagy sem? Miért nem szabadít fel minket szenvedéseinkből?” Talán több megpróbáltatáson mentél keresztül, de most itt az idő a végső elhatározásra. Isten hitet kér és keres, olyat, amely kitart még a végső próbán át is. Ez a hit nem engedi meg, hogy az Ő hűségében való bizodalmad és hited meginogjon. Amikor Mózes ideje letelik Joshua könyvéhez jutunk. Az öreg hitetlen nemzedék elhalt. Az új nemzedék hite hasonlóan egy elhatározás előtt áll a Jordánnál, ugyanúgy mint a szüleik. Mi történt? A folyó megnyílt előttük mint a Veres Tenger a múltban, és átmentek a másik oldalra. Mégis, azonnal amint átkeltek egy hatalmas ellenséggel álltak szemben; Jerikhó áthatolhatatlan falaival. Ismeritek a történetet: a fal leomlott hit által! Mi is a hit valójában? Olyan sok teológia veszi körül ezt a témát. Egyszerűen szólva a hit az nem valami, amit elő lehet idézni, vagy ismétléssel előteremteni, “Hiszek, igazán hiszek…”. Nem, a hit az egy kötelezettség arra, hogy Istennek engedelmeskedünk. Az engedelmesség hitet tükröz. Amint Izráel Jerikhót meglátta, megparancsoltatot nekik, hogy egy szót se szóljanak, csak egyszerűen járják a várost körül. Ezek a hittel telt hívők nem suttogtak magukban, “Segíts Isten, hogy hinni tudjak, nagyon akarok hinni,”. Nem, hanem csak arra összpontosították figyelmüket, amit Isten megparancsolt nekik ,hogy menjenek előre. “Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róm. 10: 17) Isten igéjének hallása magába foglalja azt a tényt, hogy engedelmeskedni kell annak. Megparancsoltatott nekik, hogy vonuljanak bizonyos rendben és fújják a sófárt egy bizonyos módon és számban. Mit mond ez nekünk? Azt, hogy Isten szemében, a hit egyszerűen engedelmeskedést jelent. Csak gondold végig azt, amikor Józsuának az Úr azt mondta, “Nem mentél erre még” vagyis “ most itt az idő, hogy teljesen higyjél nekem és bízzál bennem. Eddig kenyeren és vizen éltél, most a hitedre van szükség. Ne érzéseidre vagy képességedre számíts, hanem bíznod kell minden szavamban amit mondok neked.” Amikor a szó jött, ez volt az üzenet, “Avagy nem parancsoltam meg neked, légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az Úr a te Istened mindenben, amiben jársz.” (Józsué 1: 9) Szeretteim, ez a hit! Ez azt jelenti, hogy szívünkben elhatározzuk, hogy Isten minden szavának kérdés nélkül vagy anélkül, hogy azt könnyen vennénk, engedelmeskedünk, és tudjuk, hogy ha szívünkben engedelmességet határozunk, Isten biztossá teszi, hogy szavát zavar nélkül megértsük. Továbbá, ha valamit megparancsol, akkor meg fogja adni az erőt is, hogy engedelmeskedni tudjunk szavának. “…mondja a beteg is: Hős vagyok” (Jóel 3: 10) “Végül is, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében.” (Efézus. 6: 10) Eljön az idő, amikor mindannyiunknak kell majd mondani, “Jézus, hitben kívánok veled járni. Elfáradtam állandóan érzések alapján fent vagy lent lenni, és elfáradtam megkérdőjelezni hűséged amikor küzködök. Meghúztad a vonalat és most hittel átlépek azon. Megígérted, hogy harcolni fogsz értem és bízom Benned.” Dicsőség az Ő Szent Nevének!